Nagyhét van.  Húsvéti készülődés bennem. Hogy csináljam másképp? Mit meséljek a gyerekemnek, mit ne?  Azért írom a blogot, hogy jobban legyek. Hát akkor essünk neki: Hány éves lehettem, mikor megpróbálta apám a kereszthalál áldozatát megértetni? Nekem túl korán. Ovis voltam, emlékszem mindenre, ahogy apám ágyán ülök, nagycsoportos lehettem talán. Kérdezte, meddig mesélje, mert szomorú történet, elkezdte aztán talán még megkérdezte hogy mesélj-e tovább, mert már az ítéletnél nagyon sírtam, mikor halála ítélték. Megkorbácsolták, erre nem emlékszem, mit mondhatott, nagyobb koromból igen, kicsinek talán mást mondott, talán hogy nagyon megverték. Azt értettem, ha mi rosszak voltunk, minket is nagyon megvertek. Aztán emlékszem, ahogy mesélte, hogy megfeszítették, és annyira sírtam, hogy kimentem. De valahogy akartam hallani. Nagyon jó keresztény gyerek voltam, kisgyerekként én tudtam a legtöbb éneket és igét a csoportban, mire felsős lettem, a kis csoportunkban többen is százá...

Nem éreztem hogy saját jogon élhetek. Fejlődésben lévő agyammal nem tudtam felfogni hogy ezek mások  hitei. Nem az enyémek. Az én hitem volt, hogy nem vagyok méltó rá. Az életre. Hogy megtagadjam magam, mindenestül és Jézust befogadjam, átadjam magam neki. Minden erő kevésnek tűnt ehhez a harchoz.  Imádkoztam erőért, megerősítésért, hogy terheimet tudjam vinni, segítsen Jézus vinni, ahogy tanultuk, hiszen Istennél van az erő. Ahogy Ézsaiás mondta, abban a gyönyörű Ézs 40, 29-ben: Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent megerősíti. (az erőtlen erejét megsokasítja) Minden erő Istennél van. Az én belső erőm sosem volt az enyém. Mindig Istentől jött, kívülről. Mint ahogy minden jó Tőle származik, és minden rossz belőlem.  Ez a -ma úgy gondolom - nagyon erősen személyiségromboló gondolat engem akkor arra sarkallt, hogy még kevesebb akarjak lenni. Még jobban átadni magam Istennek.  Nem hagyni semmit az emberi rossz természetemből. Rómaiakhoz írt levél 7,18: Mert tudom, hogy...

  Az identitásom megsemmisítése kellett volna ahhoz, hogy betöltsem a szerepemet az egyházban. Vagy az otthonomban. Aki vagy, nem az vagy. Aki vagy, mindenestül rossz.  Ez bennem egy tökéletesen párhuzamos identitást alakított ki, egyrészt mindig minden pillanatban tudni, hogy aki vagyok, mindenestől bűnös, méltó a halálra-- másrészt Isten szeret, életét, illetve a Fia életét adta értem (a szentháromság tanát elfogadva az ő maga) a kereszten, annyira szeret. Értékesnek lát és kinyújtotta értem kezét, ha elfogadom Krisztust megváltómnak, halálom után vele lehetek. Hiszen azt mondja Isten: "Nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjából és éljen!”  Azt láttam apám szemében, hogy aggódik értünk. Aggódik értem, amíg meg nem térek és akkor majd megnyugszik. (Aztán nem ez lett. Megtértem, de nem hitte el.) A megsemmisülés veszélye azonnali és állandó.  Minden este elmondtuk az esti imát, ami a kedvenc részem volt az esti áhítatban. Megelőzte...

Elhittem mindent. Az nem hit, ami gyerekként van, nem válik el a hit a valós élettől. És még képekben gondolkoztam. Láttam az Édenkertet. Magam előtt a mennyet, minden bibliában leírt részletével. Az arany utakat, a trónusokat, az égi karokat, az angyalokat.  Ugyanígy a poklot. Képek éltek bennem. Nagyon eleven képek, hiszen gyerek voltam. Színes, részletes, néhol homályos, főleg a szenvedést nem szerettem látni, ahogy az emberek forogtak az üstben. Mindig változó volt, hogyan láttam a halálom utáni életemet.  Ahogy nőttem, úgy ezek a víziók a pokolról meg a mennyről egyrészt kevésbé lettek mindent meghatározók, másrészt struktúrákban kezdtem gondolkozni. Erre jó volt a teológiai tudás, amit kaptunk. De egy pici gyerek nem az intellektusával fogja fel a világot. Ezért nem ér kisgyerekkel szemben a szarkazmus, az irónia és semmi ilyen. És ugyanígy nem volt jó hatással rám a korai megismertetése Krisztus kereszthalálának.  Értem, hogy a keresztény hitünk központi gondolata....

Meghalni nem tűnt ijesztőnek. Vonzónak tűnt.  Kicsi koromból emlékszem erre a halálvágyra. (Sose hívtam annak, míg rá nem jöttem, ennek ez a neve. Menny utáni vágyódás. A faszt. Azt tanultam és hittem, nem jó, nem tökéletes ez az élet, az istentelen világban, jobb lesz meghalni.) A világ amúgyis a Sátán hatalma alatt van, hiszen ő mutatta körbe Jézusnak a 40 napos sivatagi elvonulása végén az egész Földet, mondván:  "Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom.  Ha tehát leborulsz előttem, tiéd lesz mindez." Jézus ugye nem fogadta el, tehát maradt a Sátánnál. Ezt én kb.8 éves korom óta tudom. Most még nem 8 éves a lányom, szóval nem tudom, mit fog akkor megérteni a világból, de majdnem 14 évig tanítottam 8 éves gyerekeket ahhoz, hogy tudjam, nekik ez korai.  Korai volt arról gondolkozni és énekelni, hogy  "Fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád, aki Krisztussal járt, s benne hitt: aranyból koronát, fehér égi ...

Mindig kerestem Istent. Napi reggeli csendességeket tartottam egész tizenéves koromban. Előtte gyerekként esti áhítatok voltak a családban, énekkel, imádsággal, aztán alvás.  Mindig könyörögtünk. A szavak, amiket használtunk, a könyörgés, Isten kegyelme, Az Atya szeretete, a Sátán kísértése, a keresztény élet keresztjei, stb., ezek mint kódok beleépültek az életembe.  Mindenki, aki jár rendszeresen templomba, érti ezeket, de csak aki igazán odaszánt keresztény, sejti a mélységüket, használja őket a súlyuknak megfelelően. És gyakorisággal. Ha olyan kereszténnyel beszélek, aki az "isten kegyelméből" szófordulatot kétmondatonként használja, tudom, hogy komoly hívőként aposztrofálja magát.  Ott fejeztem be az előző bejegyzést, hogy Istenről férfiábrázolásaink vannak. A gyermek Bibliákban is. Ha egy kiadó nagyon protestáns, akkor néha felhőben ábrázolja, vagy égő csipkebokorban. De alapvetően egy erős férfi. Mivel a festőket is egyházak alkalmazták sokszáz éven át, és gyönyörű...

Mindig egy férfi szemén át nézni magam. (látni magam, de az már cselekvés. Nem cselekvő, inkább szemlélődő nézés) Sosem látni értéknek, aki vagyok, hisz csak Isten kegyelme által maradhatok meg (vár az örök tűz) és az addigi itt töltött időm legfontosabb feladata lesz egy férfit boldoggá tenni, így erre készítem magam. Pozitív női példákat akkor kaptunk, amikor arról volt szó, mit bírnak ki a nők. Isten próbatételeit. Sokáig várni egy férjre.  Alkoholista férjjel élni. Elviselhetetlen fizikai, lelki terhek viselése. És mégis bírjáka nők. Akiknek erős a hite. Szeretettel élni a férjjel. Akármilyen. Ott lenni mellett.  A férfinak is el kell viselni a nőt, főleg az előnytelen testi változások ellenére kitartani mellette. Ahogy telik az idő megcsúnyul, a gyerekszülésekkel megváltozik a teste, ezekkel együtt is kell tudni kívánni.  Mit jelentett nekem gyerekként Bibliaolvasás közben folyton azt olvasni: az Úr. És az iskolában minden irodalmi műben, (a könyvek mind száz-, vagy ...

Majd egyszer időrendbe rakom.  Sokáig nem foglalkoztam aktívan a feldolgozással, továbbéltem. Végülis nem történt tragádia, kicsit meggyötörve éreztem magam, de hát egy nagyegyház tagja voltam a keresztény Magyarországon, annyira rossz nem lehetett. Aztán teltek az évek, a hipnózis nélküli évek és egyre többet olvastam, pl. szektákból szabadultak írásait, meg olyan terapeutákét, akik írnak arról, milyen ilyen emberekkel dolgozni. Félelmetesnek láttam a hasonlóságot.  Mintha helyettem fogalmaznának meg dolgokat- gondoltam. De nekem magamnak is meg kellett értenem, hogy az olvasásélmény nem változtat a beidegződéseken.  Ahhoz is évek kellettek, hogy tudjak gyomorgörcs nélkül arra gondolni, ez nem is az én választásom volt.  A szektások jó része legalább maga választotta, ki tudja, milyen elidegenedett élete során azt az utat. De nekem "adták" ezeket az élményeket, pici koromtól kezdve: az isteni elrendelés tanát, Jézus kereszthalálának kegyelmében való szüntelen elmélk...

  ... csak mert valahogy el kell kezdeni. Ha lehet, nem a keresztfánál. A blog alcíme az lett volna: Keresztény gyötrelmeim. Első emlékem egy zöld szőnyeg, amin ülök és felfelé nézek egy fekete köpenyre. Akkor még a lelkészi hivatalban voltak az ovisok Biblia-órái, amíg a felnőttek a nagytemplomban voltak, nekünk kedves nénik meséltek abban az órában. Mi ovisok egy nagy zöld szőnyegen ültönk, előttünk a néni, mosolyog. Várjuk az óra végét, akkor lehet hogy egy pillanatra látjuk a lelkész bácsit, nagy fekete palástjában. 1980-as évek, többezerfős gyülekezet, egy budapesti nagyegyházban kereszteltek meg, szüleim ide jártak templomba, így én is 0 éves koromtól. Később számtalan keresztelőn énekeltem, vártam őket, a kisbabákat, a meghatottságot, a lelkész ritka mosolyát, a kiöltözött szülőket, a fogadalomtételt. Az éneket, amit pici koromtól kívülől tudtam többszáz más énekkel együtt, aminek a második verszaka volt két évtizeden át a kedvencem: 2. Nem éltem még e föld színén: Te értem ...