Félelmek esti ima

 Az identitásom megsemmisítése kellett volna ahhoz, hogy betöltsem a szerepemet az egyházban. Vagy az otthonomban. Aki vagy, nem az vagy. Aki vagy, mindenestül rossz. 

Ez bennem egy tökéletesen párhuzamos identitást alakított ki, egyrészt mindig minden pillanatban tudni, hogy aki vagyok, mindenestől bűnös, méltó a halálra-- másrészt Isten szeret, életét, illetve a Fia életét adta értem (a szentháromság tanát elfogadva az ő maga) a kereszten, annyira szeret. Értékesnek lát és kinyújtotta értem kezét, ha elfogadom Krisztust megváltómnak, halálom után vele lehetek.

Hiszen azt mondja Isten: "Nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjából és éljen!” 

Azt láttam apám szemében, hogy aggódik értünk. Aggódik értem, amíg meg nem térek és akkor majd megnyugszik. (Aztán nem ez lett. Megtértem, de nem hitte el.)

A megsemmisülés veszélye azonnali és állandó. 

Minden este elmondtuk az esti imát, ami a kedvenc részem volt az esti áhítatban. Megelőzte valami ének, általában Jézusról, aztán apám imádkozott az ő szavaival, mindig kihangsúlyozva aznapi bűneinket, kérve azokra a megbocsátást, amialatt mindig gyomorgörcsöm volt és utána jött számomra a megkönnyebbülés, ezekkel a szavakkal:

Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem. 
De a tiéd nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám. 
Vigyázz kedves szüleimre s minden jó testvéremre, 
mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. 

Emlékszem egy gyerekistentiszteletre, ahol egy lelkész felesége kihangsúlyozta, hogy bárkit bármikor elragadhat a halál, ezért kell engedelmes jó gyerekeknek lennünk, szüleinket nem megbántva, hiszen bármikor elmehetnek mennyei Atyjukhoz. Vagy mi, hiszen gyermekeket is magához szólíthat az Úr.

Ezt ma kínzásnak látom. Fáj a gyomrom tőle, ha eszembe jut, fáj tőle mindenem. 

Joó Sándor, gyülekezetünk első prédikátora sok -sok igehirdetését olvastam iskolásként. Ide kell másolnom egy prédikációjának kis részletét, mert ma is jól mutatja nekem, mit nem szabad gyereknek hallania: 

Manassé is hitetlen volt? Isten látása szerint igen! Pedig édesapja az Ótestamentum egyik legkegyesebb embere volt. Manassé Izráel egyik nagy királyának, az istenfélő Ezékiásnak volt a fia, annak az embernek, aki vallásos reformot hajtott végre a népe körében, emberileg szólva talán neki köszönhetjük Mózes könyveinek a fennmaradását. Isten ügyének egyik bátor harcosa volt a hívő édesapa, feltételezhető, hogy fiát is a Szent Írások ismeretében és Isten félelmében neveltette. Hamarosan kiderült azonban, hogy a kegyesség, az istenfélelem sem olyan valami, amit örökölni lehetne. Ímé: az atya még hívő volt, a fiú pedig már “gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt a pogányok utálatosságai szerint”. (2. vers) Alig hunyta le szemeit az istenfélő apa, a fiú máris belemerült a legszörnyűbb pogányságba. 

... Istenfélő apjának szinte az egész életművét tönkretette. Milyen szörnyű dolog arra gondolni, hogy még olyan gyermek is süllyedhet ilyen mélységbe, akinek a születését Istentől kérték és akit Isten félelemben neveltek hívő szülők. Hiábavaló volt a jó nevelés, a vallásos tradíció, Manassé “gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt”! És vajon melyikőnk kapna jobb bizonyítványt, jobb minősítést “az Úr szemei előtt”? Persze: az emberek szemei előtt nem nehéz jól cselekedni. Manassé is lehet, hogy nagyon ügyes diplomata, nagyon tanult ember, nagyon kiváló szervezőtehetség volt, de Isten szemében megbukott, és végül is ez számított!