Gyerekkirakós

Nem éreztem hogy saját jogon élhetek.

Fejlődésben lévő agyammal nem tudtam felfogni hogy ezek mások hitei. Nem az enyémek. Az én hitem volt, hogy nem vagyok méltó rá. Az életre. Hogy megtagadjam magam, mindenestül és Jézust befogadjam, átadjam magam neki. Minden erő kevésnek tűnt ehhez a harchoz. 

Imádkoztam erőért, megerősítésért, hogy terheimet tudjam vinni, segítsen Jézus vinni, ahogy tanultuk, hiszen Istennél van az erő. Ahogy Ézsaiás mondta, abban a gyönyörű Ézs 40, 29-ben:
Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent megerősíti. (az erőtlen erejét megsokasítja)

Minden erő Istennél van. Az én belső erőm sosem volt az enyém.

Mindig Istentől jött, kívülről. Mint ahogy minden jó Tőle származik, és minden rossz belőlem. 

Ez a -ma úgy gondolom - nagyon erősen személyiségromboló gondolat engem akkor arra sarkallt, hogy még kevesebb akarjak lenni. Még jobban átadni magam Istennek. 

Nem hagyni semmit az emberi rossz természetemből.
Rómaiakhoz írt levél 7,18:
Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, ....

Ha ez eszembe jut, ökölbe szorul a kezem, miért nem jutott eszembe, hogy ez esetleg nem igaz?

Nem volt opció, hogy nem igaz. Nagy közhely, de egy gyereknek az a normális, amiben felnő, kicsi gyerek nem kérdőjelezi meg a otthon világát, hiszen még ki sem alakult benne, ki ő. Nem tudtam, hogy van más. Ezt ismertem. Hogy a világ egy bűnö hely, tele gonoszsággal, haraggal, istentelenséggel. 

Tele volt a vasárnapi füzetem aranymondásokkal, (ez 1.-4. osztályig van), ha az ember összegyűjtött 25-t, matricát, ha 50-et, ajándékot kapott a gyülekezet könyvesboljából.

Édesanyám szájából sosem hallottam igéket, de ő nem is tartott csendességeket reggel. Apám igen, őt intellektuálisan is nagyon érdekelte minden teológiai vonatkozás. Édesanyám hite egy vasárnap templombajáró falusi ember egyszerű hite volt: amit a pap mond, az úgy van, de nem kell vele hétköznap foglalkozni. Ő élte az életét, ellátta a családot, alázatos volt, szeretett minket, útálta a hazugságot, megvetette mindazt, ami nem az értékei szerint volt, a tisztességre törekedett mindenek felett.

De sose adta tanújelét, hogy téríteni akarna, vagy hogy szavakkal kifejezné otthon a hitét. Nem szívesen beszélt erről az egész megtérés témáról, ami nekem mióta az eszem tudom, a legfontosabb volt az egész Univerzumban. Mikor térek meg? Hogy? Milyen lesz az élet utána? Hogyhogy édesanyám nem tudja, mikor tért meg? Aggódtam is érte, hogy pokolra kerül.

A pokolról mindig a tűz képe jelent meg. Volt gyerekkoromban egy kirakós, attól még ma is a hideg ráz ki, annyira emlékszem minden részletére. A keskeny út- széles út kép. Sok gyerek imateremben ma is kint van. Meggugliztam, yes. Pont olyan, mint az emlékeimben.

A széles úton sokan járnak, az a "világ", welcome felirat volt a kapu bejáratán. Az út a pokolba vitt, tűz, városok romba dőlése. A keskeny útra nehéz volt rálépni, nem volt vonzó, kevesen jártak rajta, az égi városba vitt, ahol angyalok trombitáltak és Isten trónját látszott, minden arany és szivárvány és ragyogás.

Konkrétan emlékszem kisgyerekre, aki totyog a széles úton a szülei kezét fogva.

Miért kellett azt a doktrínát magamávé tennem, hogy a világ rossz? Úgy ahogy van? Sátáni befolyás alatt? Ahogy a testem is? Miért nem volt valaki, aki tanárom volt, és látta és hallotta miket mondok? Nem mintha eltitkoltam volna, mit gondolok. Meggyötört voltam ezektől a gondolatoktól. Megkínzott az, hogy mindig sokfelé kellett gondolkoznom. Az élet folytonos harc volt. Önmagammal. 

Nem éreztem a gyomromban, hogy jogom van az élethez.