Hónapok óta nem írtam. Na hajrá.  Lett egy felismerésem a szabadságról. A lényem szabadság-érzékeléséről. Egy villanásnyi idő alatt láttam, alig észrevehetően, hogy van a tudatalattimban valami sötét érzés, ami a szabadsághoz kötődik. Figyeltem. Befelé. Sokat aznap este. Mi lehet a szabadságban, ami belőlem tiltakozást vált ki? Vagyis pontosabban ráérezve, ha a szabad akaratom, a döntéseim pillanatára gondolok, valami gyomorszorító érzés van mélyen, de nem kitapinthatóan, csak úgy a homály érződik.  A sötétséggel kötném össze a szabadságot? Miért? Hiszen a szabadságot szeretem, még a régi világomban is fontos volt. A keresztény mítosz szerint, amiben felnőttem, a szabad akarat Isten ajándéka.  Isten ajándéka. Tehát kívülről kapott, nem az én érdemem, nem érdemlem. Ezek fontosak, hogy kimondjam, ebből értem meg, hogy most hol tartok. Ott , hogy jogom van az életemhez (onnan indultam hogy nincs jogom, kegyelemből élek, onnan indultam, hogy csecsemőként haltam volna meg, keresztelés nélk