Édenkert kukacos ígérete

Elhittem mindent.

Az nem hit, ami gyerekként van, nem válik el a hit a valós élettől. És még képekben gondolkoztam. Láttam az Édenkertet. Magam előtt a mennyet, minden bibliában leírt részletével. Az arany utakat, a trónusokat, az égi karokat, az angyalokat. 

Ugyanígy a poklot. Képek éltek bennem. Nagyon eleven képek, hiszen gyerek voltam. Színes, részletes, néhol homályos, főleg a szenvedést nem szerettem látni, ahogy az emberek forogtak az üstben. Mindig változó volt, hogyan láttam a halálom utáni életemet. 

Ahogy nőttem, úgy ezek a víziók a pokolról meg a mennyről egyrészt kevésbé lettek mindent meghatározók, másrészt struktúrákban kezdtem gondolkozni. Erre jó volt a teológiai tudás, amit kaptunk. De egy pici gyerek nem az intellektusával fogja fel a világot.

Ezért nem ér kisgyerekkel szemben a szarkazmus, az irónia és semmi ilyen. És ugyanígy nem volt jó hatással rám a korai megismertetése Krisztus kereszthalálának. 

Értem, hogy a keresztény hitünk központi gondolata. És hogy egy nagy metafora is egyben. De ez megint, kisgyereknek nem megy, a metaforák értése. Egyszerűen nem tudtam dekódolni.  

Egyrészt a lófaszt gondolták metaforának, pont az volt a baj, hogy mindent mindig szó szerint vettünk a Bibliából, mint kinyilatkoztatást Isten szájából pont nekem pont akkor.

Másrészt a metafora része, hogy Jézus meghalt a világ bűneiért, az ÉN bűnömért, mint áldozati bárány. A bárány tisztasága és kedvessége sokszor van ábrázolva gyermek Bibliákban. És idekapcsolódnak a megható példázatok a jó pásztorról, ott is van kedves bárány. Akiért ott a pásztor vére folyik. Jézus halálában meg ugye magának a báránynak a vére. Bár ő maga a Jó Pásztor. Ez is túl sok metafora, amellett félelmetes kisgyerekként ezt látni, mint kép, hogy van egy ártatlan bárány, aminek (a bárány nem te vagy, a gyermek, nem, te vagy az a bűnös, aki miatt) kifolyik a vére és ez a vér, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára (Máté 26, 28) 

Ezt az idézetet minden Úrvacsorán hallottuk. Ugye, nekünk pici korunkban nem kellett bent lenni a templomban, nem is nagyon lehetett, 45 perces igemagyarázatok voltak, az nagyon hosszú lett volna. De ha Úrvacsorás Istentiszteletek voltak, és a gyerekmegőrzőben már vége volt nagyjából az órának, és én már iskolásként minden zugát ismertem a templomnak, néha kikérezkedtem, és bementem a templomba, hogy ott a szüleim ölében üljek, amíg az Úrvacsora tart, mert az annyira misztikus és gyönyörű volt. 

Mai napig is úgy gondolom, van az úrvacsorai misztikában valami megtartó, szép, valami, ami a lényem legmélyét érinti, ami összekapcsol a többi emberrel, ami összekapcsol azzal a nagyobbal, ami miatt az emberiség részének lenni jó. 

Csak rossz visszaemlékezni,  mennyire el akartam én kerülni a pokolrajutást. Bármit, csak oda nem jutni. Végtére is meg lehet érteni. Egy örök tűz, szenvedés, jajkiáltások, a Sátán kínzásai ÖRÖKKÉ, hm. Ez felnőttként is borzongató kép, még ha kitalációnak tartom is, de gyerekként, valóságként meghallgatni - súlyos károkat okozott. És okoz ma is, gondolom, minden gyereknek, akinek ez a napi valósága.