Bűntudattal

Majd egyszer időrendbe rakom. 

Sokáig nem foglalkoztam aktívan a feldolgozással, továbbéltem. Végülis nem történt tragádia, kicsit meggyötörve éreztem magam, de hát egy nagyegyház tagja voltam a keresztény Magyarországon, annyira rossz nem lehetett.

Aztán teltek az évek, a hipnózis nélküli évek és egyre többet olvastam, pl. szektákból szabadultak írásait, meg olyan terapeutákét, akik írnak arról, milyen ilyen emberekkel dolgozni. Félelmetesnek láttam a hasonlóságot. 

Mintha helyettem fogalmaznának meg dolgokat- gondoltam. De nekem magamnak is meg kellett értenem, hogy az olvasásélmény nem változtat a beidegződéseken. 

Ahhoz is évek kellettek, hogy tudjak gyomorgörcs nélkül arra gondolni, ez nem is az én választásom volt. 

A szektások jó része legalább maga választotta, ki tudja, milyen elidegenedett élete során azt az utat. De nekem "adták" ezeket az élményeket, pici koromtól kezdve: az isteni elrendelés tanát, Jézus kereszthalálának kegyelmében való szüntelen elmélkedést, a világ elutasítását és Sátán alá vettetettségének látását, és úgy összességében azt a halálkultuszt, ami nem tekinti az életet önmagában értékesnek, csak ha Istennek van szánva, magamat megtagadva.

És előbb is észrevehettem volna, persze. Hogy a kereszténység a legtöbb ember számára nem erről szól. De pont ott volt a csavar, hogy minden mást a Sátán uralmának láttam. Hogy nem voltam olyan közegben, ami mást, de ilyen erőt adott volna.  Hogy az Isten áll a mi oldalunkon. Hogy mindenki más elkárhozik.

Sokáig tartott, mire a terapeutáknak írott könyvek megtalálták hozzám az utat.

Ezekből összeírtam egy pár dolgot, milyen érzelmi állapotokkal küzdenek a volt szektások a feldolgozási folyamat során (ha ez valami teszt lenne, nálam egytől egyig pipa):

- céltalanság érzése, diszkonnekció (azt hiszem, mindegyikről külön bejegyzést fogok írni, ezzel kezdve)

- depresszió
- másokért aggódás, bánkódás a csoporton belül
- bűntudat
- harag
- elidegenedés
- bizalmatlanság
- izoláció
- félelem a megőrüléstől (ez nagyon betalált, van idevágó naplóbejegyzésem)
- döntésképtelenség
- alacsony önértékelés
- zavarodottság
- munka-, és karrierproblémák
- elhatárolódás
- lebegés (ezt én nem tudtam így megfogalmazni. Aztán történt 30pár éves koromban, egy terápia kezdetén, mikor beszámoltam a gyerekkori élményeimről, és hogy 22 évesen hagytam ott ezt az egészet, és kb.onnantól 5-6 évig tartott valami fura állapot, azt kérdezte: Lebegett? - Ó. -mondtam. - hogy erre van egy szó? Igen. Valóban. Lebegtem a semmiben.)
- rémálmok
- családi problémák, függőségi problémák,
- koncentrálási nehézségek, 
- lelki élményekkel szembeni bizonytalanság, mi az amiben hinni lehet? kérdése

Kiegészíteném a szégyennel, a mindig, minden pillanatban, mindenhova búvópatakként bejutó és mindenhol feltörő szégyennel. Ami persze az alapprogram része volt, hogy ti. bűnös vagyok, már abba születtem, minden testi érzésem bűn, minden , ami én vagyok az rossz és csak Krisztus kereszthalála ment meg, szóval ezt is hordoztam, mérhetetlen súlyával és piszok sokáig, de ehhez jött egy réteg felszíni szégyen is: az addigi gondolkozásomttól való eltávolodást követte. Egy afelett érzett szégyen, hogy amit addig igaznak gondoltam, hogy lehet annyira hamis? Ki vagyok én, hogy megítéltem a világot és mindenkit körülöttem és a kárhozatra méltónak láttam? (Persze nem én, csak az Isten szemén át én, de így is több rétege van, hiszen tudtam a Hegyibeszédből, hogy "ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek...", sőt az össze többi idézetet is, hogy "egyedül Istené az ítélet", persze, csak ott volt mindig is - láthatatlan biztonsági hálóként- a tudat, hogy mi már üdvözültünk, míg mindenki más nem.)