Rend, jóság

Miket gondoltam a rendről, miket a jóságról?

Hogy rend volna az Univerzumban. Hogy az Úristennek mindig, mindenben igaza van, ezt soha senki meg nem kérdőjelezte, én biztos nem. 

Hogy is tehettem volna? Senki fel sem vetette, hogy Istennek, akihez képest mi porszemek vagyunk, aki a szavával teremtette a Világot, valamiben ne lenne igaza.

De közben aki olvasta a Bibliát, kell hogy szembesüljön vele: ez majdnem befogadhatatlanul erőszakos.

Kellett volna, hogy folyamatosan és sokat halljuk, ezek nem a mi életünkre vonatkoznak, ezeknek mind van történelmi háttere, oka, magyarázata, kontextusba rakni és távolítani kellett volna.

Ehelyett folyamatosan Bibliát olvastunk, folyamatosan ránkvonatkoztatva, napi csendességek, egy Ószövetségi fejezet, egy Újszövetségi (az csak részfejezet, mert rövidebb az Újszövetség, így lehet évente végigolvasni a Bibliát) és mindig minden mondatot Isten hozzám szóló szavaként elfogadva. 

Nekem ígér az Isten, az életemet vezeti az Ige, így szól hozzám a mindennapokban az Úr.

És az Ószövetség komolyan vevése, a szó szerinti igemagyarázatok hoztak annyi fájdalmat és félelmet, amik most törnek fel, 30 év után, csak úgy séta közben. 

Hogy például a tömeggyilkosságok, amik le vannak írva a zsoltárok könyvében, és aminek örülve van, azzal mi is volt a helyzet?  

Amikor azért dicsőíti az Istent a zsoltárszerző, mert az Úr kiirtotta ellenségeit, azt hogy is interpretáltuk az iskolai napunkra nézva? 

Mit kellett volna kezdenem gyerekként azzal, hogy a jó Isten, akit imádok, egy gyilkos? Nemcsakhogy egy hanem a történelem legnagyobb tömeggyilkosa, genocídiumok sora van leírva az Ószövetségben, kezdve azzal, hogy kiirtja az emberiséget Noé idején, hanem konkrétan dicsőítve van ezért.

Illetve nem ő dícséri magát ezért, hanem az ő prófétái hálásak neki, mert az ember azért van, hogy Isten dicsőségére éljen, Isten magát miért dícsérné, hiszen ő tökéletes, nekünk jó az, hogy dícsőíthetjük őt. 

Mi az , hogy jó?

Ha én mindenestül rossz vagyok, ha minden bennem, ami jó az Istentől van, és minden , ami rossz az én vagyok, az milyen borzalmas énképet hozott. 

Minden évben kicsit hamarabb rájövök  a mélységeim idején, hogy ez a bajom. Hogy azt hiszem, rossz vagyok. Nem úgy, hogy nem vagyok elég jó. Hanem hogy elérhetetlen számomra , hogy jó legyek.

És ehhez jött, hogy a jó Isten jósága elég félelmetes. Hogy jóságában halálra ítéli a fiát értünk, akiket szeret, de akiket az örök sötetségbe vettet, mert rosszak vagyunk, és nem lehetünk az ő tisztasága és jósága előtt, hacsak meg nem vált minket Jézus az ő vére által, akit többször megkorbácsolnak és keresztre feszítenek, a mi bűneink miatt. 

Hogy az Isten-Jézus apa-fiú kapcsolat egyik előképe az Ábrahám - Izsák történet, ahol ugye Izsákot megkötözi, a kést előveszi hogy legyilkolja a saját fiát, ebben a gondolatban utazik vele napokat, viszi fel a hegyre, hogy aztán helyette egy kost áldozzon fel. 

Ehhez képest az, hogy Jézust félig agyonkorbácsolják, aztán keresztfára szögezik, megölik, és Isten hagyja hogy a saját fiával ezt tegyék, csupa emberszeretetből, és ezzel példát adva amúgyis nekünk a szeretetről, sőt hogy még könnyebben befogadható legyen, ez ő maga, akit halálba kínoznak, hiszen Atya-Fiú- Szentlélek egy Isten, ez a hitünk egyik alappillére. Ahogy így leírom, beletörik az agyam a logikai bukfencekbe, pedig tudom, másképp is le tudnám írni, én térítettem elég sokszor ahhoz, hogy el tudjam mondani úgy, hogy vonzó legyen, a Jézus-mítoszt a maga jóságában.

Ez mint szeretet-kép, szülő-gyermek viszony, keresztény alapokon nyugvó apa-gyermek kapcsolat.

Ezt 8-10 évesen mind tudtam. Persze másképp, nyilván. És nem olyan részleteséggel, mint később, mint ahogy minden hívő gyülekezetbe járó, hittanórán ülő gyerek is tudta, csak legfeljebb olyan szülei voltak, akik enyhítettek ezen, vagy másképp tudták vagy más apa és szeretet-képe volt.

Isten jósága kurva ijesztő volt időnként. 

Aztán attól is rosszul érezhettem magam, hogy megijedtem a jótól.

Jónak kellett elfogadni, akit azért éltet a próféta mert ellenségeinek véget vet és ezeket a halálokat hosszan, szemléletesen mindig örömmel részletezi (kutyák nyalták fel a vérét, sőt egy helyen idézem: Így szól az Úr: a kutyák eszik meg Jezábelt Jezréel falánál! - és emlékszem az idevonatkozó Ifjúsági órára is, egészen hihetetlen élénken él bennem, ) és ez ne okozzon meghasonlást? 

Aztán jön a kognitív disszonancia és kész a tragédia. 

Eltévelyedett bárány. 

Vagy csak képtelen volt befogadni, amit kapott és megőrült tőle.

Az isteni rendben tulajdonképpen semmi nem volt rendben.