osztinátó

az osztinátó egy makacsul, állandóan ismétlődő ritmus, dallam. 

mi lenne ha nem lennék rossz
mi lenne ha nem vágynám az Istent 

a fejemben dobolt, az életemen dobolt 21-től 24-ig: ti-tá-ti ti-tá-tá-tá
ti-tá-ti ti-tá-tá-tá

később az is jött: mi van ha nem igaz (ti -tá-ti ti-ti-tá)

mi van ha Isten rossz isten nem lehet rossz ő a szeretet a szeretet mi az hogy ő a szeretet ő az aki ítél, tehát ilyen lenne a szeretet, hogy akik elvesznek mert nem ismerik el bűnös állapotukat azok örök szenvedésbe kerülnek de isten csak jó lehet ő az igazság, ha vízen kelek át, ő velem van és ha folyókon azok nem sodornak el, ezt az igét kaptam, igaz ugyan, hogy más is, Ézsaiás például, meg még tucatnyi ifitárs, sőt igehirdetések szólak róla és bizonyságtételek, de hiszen minden Ige nekem szól, az a sok- sok ige amit újra és újra kaptam az mind isten ígérete nekem, csak nekem és megtart és a hitem megerősödik a kétségek okozta megpróbáltatások miatt 

az amit az emberről gondoltam az ugyanaz volt mint amit magamról, hogy elítéltetett

az emberképem volt egy fucked-up változata a valóságnak, amiben muszáj volt megtérni ahhoz hogy teljes értékű legyen bárki, amiben minden bántást, fájdalmat, ami a kortársakból jött felém, meg lehetett magyarázni azzal, hogy már nem tértek meg és minden hibámat ugyanúgy lehetett erre fogni és nem kellett azon elgondolkozni, az izoláltságot mi okozza , mit kezdjek azzal, mit kezdjek az érzéssel, hogy nincs helyem a világban  el volt döntve hogy nincs helyem itt hiszen a széles út a világ útja, az a kárhozat felé visz, nekem jó hogy azokkal a kevesekkel lehetek akik ismerik az igazságot

ti-tá-ti ti-ti-tá 

bűnösnek lenni mi lenne ha nem lennék az 

nem volt bennem kérdés mi van ha nem igaz 

mit tesz az aggyal ha folyton azt hiszi korrigálnia kell önmagát 

mit tesz a szívvel a gyötrelem hogy nem jó

azt tette hogy fájdalommal működtem, szégyenben, megszoktam a dupla működést, mert az volt az egyetlen, amit ismertem.

Megszoktam, hogy tudom, bűnös vagyok és nem kérdeztem többé magam, igaz-e ez, mert fájt a gondolat és elfogadtam az igazságát.

És ma is azt gondolom, ebbe tört bele az élete többeknek körülöttem és az enyém is beletörhetett volna.

azt tette hogy nem tudtam érezni mást, másképp magam, hogy a kamasz érzelmeim, felhevült hormonjaim, minden szeretetvágyam ide csatornázódott, hogy kamasz szeretetem, erőm mind Jézus felé ment 

azt tette hogy nem érdekelt a saját testem és annak örömei vagy ereje 

és ennek is máig ható következményei vannak

azt tette hogy mivel nem értettem mindig isten szavát és hogy mit üzen nekem vagy belelovalltam magam abba hogy még jobban elmélyültebben imádkozzak és ha jött utána a megkönnyebbülés és öröm, akkor istennek legyek hálás amikor meg nem jött, akkor utáltam magam.

Isten időn kívül van. egyszerre lát múltat, jelent, jövőt, és látja az ítéletet, honnan tudni hogy nem ő dönti el ki kárhozik el? kegyelme miatt. 

ezek a mondatok annyira érthetetlennek tűnnek ma. de akkor! mindet értettem, ha nem lett volna ez a hülyeség, hogy nő nem taníthat, mentem volna teológiára, de nem volt megengedve a gondolat, nem az én gyülekezetemben. 

jó hogy nem vagyok egyedül. 

de akkor egyedül voltam. 

jó hogy lehetek rosszul miközben írom ezeket mert úgy amúgy jól vagyok.

bele is kattanhattam volna. 

vagy vihetnék egy életet amiben mindez igaz és taníthatnám a gyerekeknek hittanórán.

akik ma hittanórákon tanítják a bűntudat jogosságát, én vétkem, én igen nagy vétkem. azok maguk mikkel küzdenek szabad óráikban?