Megtértem (2)

 Nincs időrend a blogban. Sebaj. Onnantól hogy megtértem, lehetett tudni, hogy ha meghalok, isten mellett leszek. Örökkévaló szenvedéstől való félelem megszűnt. Örökké tartó sátáni jelenléttől való félelem nem volt. És tényleg nem féltem már. 

Igyekeztem minden nap, egyre jobban isten színe elé, 13 évesen nem tűnt olyan soknak a földi élet. Ahol hangsúlyozva volt, bármikor isten magához szólíthat. 

Ha kéne egy könyvet mondani, amit a legjobban szerettem és a legkárosabb volt, az a Mi a célod? könyv, evangéliumi kiadó, ma is kapható.

Nyilván voltak benne kedves történetek is, amikben megmaradtak a gyerekek, de a lényege az volt a sztoriknak hogy meghaltak benne időnként gyerekek, akik előtte még megtértek. Illetve halálos betegek lettek, megtértek és meggyógyultak. Vagy a szüleik lettek halálos betegek és megtértek és meggyógyultak, vagy nem, magához vette őket az isten, de immár békében. 

Valami ilyesmi. Azért írom a blogot, mert dühös vagyok, és ilyenkor mikor rájövök, mit hozott ez érzelmileg nekem, olyan dühös vagyok, hogy elfelejtem, mennyi jót is hozott az istenkeresés.

Először a düh jön. Amiatt mert az életidegenségnek olyan rejtett bugyrait ismerem, amiket enélkül nem kellett volna bejárnom. 

mindig vágytam a halálra sose aktívan csak hát ez volt a cél ha meghalunk utána jó lesz meg volt ígérve a földi életre nem sok jó volt ígérve de a halál után na az aztán jó lesz "fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád, aki Krisztussal járt, s benne hitt, aranyból koronát, fehér égi ruhát s hárfa húrjait pengetheti" minden nap énekelgettem a fejemben ezt a szép gyermekeknek szóló éneket és boldog voltam attól hogy majd egyszer meghalok

felnőttként is megremegek az emlékektől mikor keresztény barátnővel beszélek aki várja a halált nem aktívan az nem isten szerint való nem kell ezt túlmagyarázni tudom mennyivel rosszabb itt mint majd lesz ott átlényegül az arca átszellemül a rá váró örömtől isteni jelenléttől és végre boldog

nem ismertem soha a halálfélelmet jó lesz meghalni jön a végítélet mert hiszen már elkezdődött az örökkévalóság ami a mennyben teljesedik ki én tudom hiszen megtértem kaptam igét is hozzá hogy ott én megállva az isten színe előtt megmaradok majd mert Jézus vére megváltott és mehetek hozzá és nem számít semmi más és a világ most a sátán uralma alatt van ezért a világot megvetem igen ez nehéz lesz mert benne kell élni de te is Uram benne éltél és megöltünk téged mert nem érdemlünk meg de mégis életedet adtad értünk egyetlen fiad életét 

na ezt most abbahagyom kimegyek hányni aztán leírom mi bajom Ábrahámmal.

Ábrahámhoz szólt álmában isten Menj és vedd egyetlen fiadat AKIT SZERETSZ (nem durva?, így van minden Bibiliafordításban)  és mutasd be égőáldozatul. Ezért reggel Ábrahám felkelt, felnyergelte a szamarakat és vette egyetlen fiát, Izsákot, SZÍVÉNEK LEGKEDVESEBBJÉT és elindultak. Na nem írom végig, a lényege hogy isten utolsó pillanatban megszólalt, mikor már Izsák fel volt kötözve az oltár tetjére és apja késének az éle a nyakán volt, hogy : Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem. És elengedhette Izsákot, ott volt egy kos, azt leölte.

Hát bassza meg. Hogy ez egy példabeszéd.

Apáknak. Apámnak. Normális egy ilyen isten? Normális aki ilyet kitalál? És aki a mai napig tanítja? 

Volt egy növendékem zeneiskolában, totál másik gyülekezet, másik kiképzés, csak a fanatizmus hasonló. Szülei nem akarták, hogy folytassa a zenélést, ő igen.  Elment csendeshétre, úgy jött haza, hogy abbahagyja a csellózást. Legjobb növendékem volt, kérdeztem kétségbeesve, miért, és olyat mondott amivel meglepett. Azért, mert Ábrahámmal foglalkoztunk a héten és ő neki is fel kellett áldozni szívének legkedvesebbjét, nekem az a cselló (a szülei nem akarták, hogy csellózzon, a lelkésznője, akit döbbenten felhívtam , közölte velem, hogy nem istentől való az, hogy ha egy tizenéves fiú naponta órákig nem az Úr dicsőítésével van elfoglalva. Ekkor én már nem jártam a gyülekezetbe, de azért csak felhívtam az egyházmegyéhez tartozó püspöki meg az esperesi hivatalt hogy ez megengedhető? Meg.) és akkor én most leteszem.

Azt elfelejtette kihangsúlyozni az istenbarma lelkész, hogy Ábrahámnak végül nem kellett elvágni a fia torkát, nyugodtan tovább csellózhatott volna. Én meg hiába mondtam neki, hogy gondolja tovább, mi lett a vége, tudta, hogy nem járok gyülekezetbe, hitehagyottra nem hallgat egy istenfélő fiú.

Nem volt jó abban felnőni hogy a szeretet az ilyen. Istené is ilyen. Felfoghatatlan. Apám meg ezt tanulta, istennek nevelt engedelmes katonákat, akik feláldozhatóak, ha a főparancsnok kedve úgy tartja. 

Érdekes szeretet fogalom. Nem csoda, hogy megfulladok a nárcisztikus emberektől azóta is.

Vagy istentől. Ha egy önimádó öntörvényű bántalmazó örökkévalónak láttatják.