Megtérés

 13 voltam. 

Mikor megtértem. Újjászületett keresztyén lettem. Elmondhatatlan, mi az. Elfogadtam Isten kegyelmét.

Tudtam, hogy minden bűnből megváltott, hogy innentől napról napra hozzá leszek hasonlatos, hogy Jézus vezet engem, hogy átadtam magam neki, a legjobb érzés. Tudtam, hogy Isten tenyerében vagyok. Tudtam, hogy innentől örökké élek, az első 80 év elröpül, és utána az örökké jó Isten mellett leszek, az ő közelében. 

Tudtam, hogy az örökkévalóság dicsősége vár rám, a fény, a békesség, a szeretet.

T. T. tartotta a csendeshetet. 

Ó, milyen volt 13 évesen, tele várakozással egy nagy, szakállas lelkész megrázó istentiszteleteit hallgatni! Hogyan tudnám leírni, mennyire szerettem volna akkoriban megtérni?

Mióta az eszemet tudom, mindig Istenre vágytam. "Van egy Isten alakú űr az életünkben, amit csak Isten tud kitölteni" Pascal azt hiszem, hát ez nekem elég nagy alakú űr volt, és ezzel az érveléssel elég nehéz mit kezdeni, főleg pici korban, mikor még nem megy az hogy vannak oximoronok meg mi van, ha esetleg nem is igaz az alapfeltevés?

Azonkívül belátom, gerjesztett volt a hiány, annyit tanultunk a megismerhetetlen istenről, hogy a fanatikus iszlamisták se tanulmányozhatják sokkal többet az ő szent irataikat. Azért az megnyugtató, hogy a keresztény isten szeretet. (És nincs benne rossz. és akkor jön az első oximoron, inkább paradoxon, hogy ELEVE kiválaszott az üdvösségre. vagy nem. huh?)

Így nézett ki kb.egy nap: felkelés, torna, reggeli, (konfirmáció utáni csendesheteken már egyéni csendességek is voltak, addig minden igai alkalom közös volt) igeóra, templomi igei alkalom, ebédig beszélgetés az igei alkalomról, ebéd, kis szünet, igei alkalom, beszélgetés, vacsora, bizonyságtétel meghallgatás (ez azt jelenti, meghallgattunk huszonéveseket arról, hogyan tértek meg, Isten hogy mentette meg bűnös életüket, alvás.)

Persze, volt ping-pong verseny, meg még 1-2 dolog, a délutáni szünetekben. Meg fiúk is voltak, de pici voltam, és mindig zavarban, azonkívül tudtam, hogy Isten majd ad nekem egy férjet később, akinek jó oldalbordája leszek, de ahhoz meg kell térnem, úgyhogy a koedukált része mindegy is volt a tábornak, talán azért nem, mert az volt az utolsó két év, hogy koedukált táborok voltak, konfirmáció után úgy emlékszem, külön lány- és fiúhetek vártak ránk nyaranta. 

Annyira szerettem ott lenni, ott könnyebbnek éreztem Istennel lenni, tudtuk is, mikor véget ért, hogy most "megyünk ki a világba", imádkoztunk sokat, hogy a világ hívságai ne vonzzanak minket, vagy ahogy a Miatyánkban van: ne vígy minket a kísértésbe. Huh???

Fájt. fáj. Fájt tőle az agyam. Fájt tőle a szívem. Néha úgy éreztem, annyira szeretem az örök Istent, hogy kiugrok a bőrömből. De ott volt az egésznek az érthetetlensége, amit el lehetett hessegetni azzal, hogy az "istent" véges értelmünkkel nem érthetjük. Mi lenne, ha soha többet nem írnám le nagybetűvel a nevét, csak kisbetűvel? nemecsek ernő.

Soha nem mentünk ki a faluba. Soha. egy hét alatt egyszer sem, amúgy nem lett volna mikor. De hogy sem K.ből, sem N.ből (2 falu neve, itt voltak a nyári csendeshetek) nem ismerek semmit, fura. N.ből valamennyit, ott nagy kamaszként meg fiatal felnőttként megmásztuk egyszer a hét alatt a dombot, utolsó előtti délután csak úgy, vagy napfelkeltét néztünk utolsó reggel. Naplementét nem, akkor nyilván igei alkalom volt. Vagy nem, nyáron 9 körül megy le a nap, akkor miért nem? 

Ez kb.olyan napirend, mintha egy sporttáborba mentük volna, csak Biblia-tanulmányozás volt a sporttág. 

Annyi mindent hozott az életembe! Valahova tartozást, hihetetlen teológiai tudást, vallási ismereteket, gondolkodni tanított, végre lehetett énekelni, tanultam néha gitározni, becsatornáztam valahova a kamasz sutaságomat, nem utáltam annyira emberek közt lenni. Nehéz volt, annyira zárt világból jövök. Nem tudtam, hogy kell viselkedni, mert nem láttam mintát, zártan éltünk, hozzánk nem jártak, mi nem jártunk máshoz. 

Feltűnési és eltűnési viszketegségem volt egyszerre.

Szerettem volna igazán Istené lenni, ehhez meg kellett utálnom "régi valómat", megtagadni aki vagyok, hogy megtérhessek ja!

Mi is volt a megtérés? 

Tegnap kérdezte meg egy katolikus barátom, hogy hogy van ez, hogy neki vannak református barátai, de még sose mesélt neki senki az újjászületésről?

Hát, akkor azok nem igazán keresztény barátok...., ez jött ki a számon, 15 év gyülekezeti élet nélküli létezés UTÁN is. 

Nálunk mindennek az origója volt.

Miért lehet, hogy ami nekem az életem minden pillanatát meghatározta, az a legtöbb keresztény ismerősömnek nem vagy csak felszínesen szerepel a szótárában? Miért ilyen nagy a kereszténység fogalma? Hogy belefér az is, aki a Jóistenke szejejetében bízik, (és úgy érzi, megsegíti őt a Jézuska) meg az is, hogy amerikai pünkösdista mogalmak hódítanak és azok hatására dobálják magukat az újjászületett keresztények, meg vihognak, nyelveken beszélnek és a vezető kezének érintésére hanyatt esnek öntudatlanul? 

És a spektrumon ott van minden "átlagos" katolikus és evangélikus és református és baptista és szabadkeresztény és ezeknek minden apróbb szelete is.
Pl. mi, akik hittük, tudtuk, tanultuk, hogy olyan lépései vannak a megtérésnek, hogy 
1. bűnbánat - ez részben a saját bűnök megvallása, részben belátása annak, hogy bűnben születtem, így ahogy vagyok, nem állhatok az örök Isten elé, mert így ahogy vagyok pokolra kerülök
2. Jézus Krisztus engesztelő kereszthalálának, áldozatának az elfogadása
3. hitem megvallása

Fura, asszem négy volt pedig, fura, hogy nem emlékszem szóról szóra, meg kéne keresnem, de annyira rosszul lettem, mikor ide jutottam a bejegyzésben, hogy nem bírom megguglizni. 

Abban a hitrendszerben , ahol felnőttem ( és min.3 budapesti, sok vidéki és határontúli gyülekezettel tartottuk a kapcsolatot, ahol így gondolkoztak) ez volt az alap. Erről rengeteg igehirdetés szólt és számtalan ifjúsági alkalom. Volt idő, hogy nem is hittem volna, hogy van a világon ember aki erről nem így hallott.

És minden más keresztényt nem tekintettünk annak. Persze ott volt az 'ítélet az Istené" és egyebek, de én tudhattam, hogy a keskeny úton MI járunk. 

Mármint azután, hogy megtértem, mert 13 évesen miután egy hétig hallgattam (és előtte 13 évig) dörgedelmes hangon, hogy milyen bűnös vagyok, elkezdtem zokogni, bementem valami csendes zugba, addig imádkoztam, amíg bírtam és aztán elmondtam az éppen ott lévő vezetőnek, az bevitt a lelkészhez, őnála is sírtam egy darabig, nagy nap volt.

Annyira boldog voltam. Mindig ezt akartam. 

És az van, hogy abban az évben és utána még 8 évig sok Isten élményem volt. Ez van. Nem tudom, most mit gondolok ezekről, némileg azt, hogy önhipnózis volt. Meg hogy simán lehet hogy van Isten csak most jobb ha nem gondolkozom róla. Én mindig nagyon érzelmi ember voltam, amit abban a családban és abban a gyülekezetben csak úgy tudtam legálisan megélni, ha Isten felé fordítottam minden rajongást, imádatot, szívbeli kinyílást, a fényt ami elárasztotta néha kamasz énemet. Minden más illegitim volt. 

És a nekem szóló igék? 365 nap, 365 napi csendesség, sok éven át. Minden nap az aznapi igémmel mentem iskolába. Néha felírtam a kezemre, hogy jobban emlékezzel ráa nap során, mert annyi minden történt minden nap, ami eltéríthetett Istentől.