Istenítélet

 Halál-feltámadás. Ha erre gondoltam, és sokat gondoltam erre, sokmindenben nem volt választásom. 

Abban volt választási lehetőségem, hol töltöm el az örökkévalóságot. 

Bár- és ez most is nagy haraggal tölt el, a kálvinista mozgalomban terjedt el a kettős predestináció fogalma, hogy ti.Isten eleve elrendelte, ki kerüljön a mennybe és ki a pokolba. ( Az eleve elrendelés szerintem egy szemét dolog, aki kitalálta, de minden teológiának fontos része, sok dogmatikus elemmel. Angolul is világos a szó értelmezése - predestination: the doctrine that God has ordained all that will happen, especially with regard to the salvation of some and not others. It has been particularly associated with the teachings of St Augustine of Hippo and of Calvin. Amúgyis: a wikipedia csodái közé tartozik, hogy végre egymás lehet látni, ki hogyan interpretálja a bibliai igéket erre vonatkozólag. 

https://en.wikipedia.org/wiki/Predestination#Protestantism)

Abban nem volt választási lehetőségem, hogy Jézusnak meg kellett halnia a bűneimért. Közel kétezer évvel azelőtt, hogy én megszülettem. Valahogy belenőttem, megértettem, hogy minden, ami születésem előtt történt, kívül esik a hatáskörömön. 

Az egész életem kívül esett azon.

És most le kell írnom ezt ahhoz, hogy lássam: ez mindenre hatott. A nyugalmamra, illetve annak hiányára, az emberi kapcsolataimra, ahogy barátkoztam, ahogy imádkoztam a barátaimért, hogy térjenek meg, hogy kerüljenek a mennybe, egyáltalán, az egész eszement álltásnak, hogy többen vannak akik a téves úton járnak (és elkárhoznak) és kevesek, akik a keskeny úton járnak, ennek a lelki terhe ott megélve, de leginkább visszanézve iszonytatóan sok. Agyatlan hülyeségnek is felfoghattam volna, de még most is úgy szoktam fogalmazni, hogy lehet, hogy úgy van. Mármint lehet, hogy minden református dogma, teológiai állítás és Cserikálmáni hozzátétel úgy van, ahogy ők állították, és akkor az lesz. De ez az egész örökélet-örökhalál kérdés kamaszként majdnem lehetetlenné tette a feladataimra koncentrálást. 

Hogy a fenében lenne bárminek súlya az örökléthez képest? Gyerekként nem fogtam fel, ha a világ és benne milliárdok rohannak a vesztükbe, és nekünk van a kezünkben az igazság, hogy nem áll ki mindenki az utakon és prédikálja ezt? 

Mert csak ebben láttam magamnak szerepet. Minden másban Isten máskor már döntött. 

Másoknak már elmondta, ők tovább mondták, nekem már nincs választani lehetőségem. 

Az életem felelősségét nem éltem meg, át, vettem kezembe, vagy éreztem valaha, hogy oda lenne adva. Semmi nem volt a kezembe.

Kisemmiztek, mielőtt megszülettem.

Csak a lehetőség, hogy másoknak szóljak, ne kerüljenek a pokolba, a mennybe lenni jó lesz.

És folyton ellentéteket kellett valahogy összehangolnom magamban. Egymásnak ellentmondó igazságoknak látszódott minden, mintha abban lelte volna valaki örömét, hogy összezavarja a fejem.

Hogy tökéletes mindaz, amit tesz, s mi mégis tökéletlenek vagyunk és mindenestől romlottak. 

Egyszerre kellett elhinnem, hogy Isten szeret s hogy kárhozatra kerülhetek, ha nem térek meg. 

Hogy az Ő szemében annyira fontos vagyok, hogy meghalt értem a kereszten, szenvedett értem, olyan értékesnek és becsesnek tart (Ézsaiás 43,4, sokatsokat idézett, sokak titkos kedvenc igéje) bár ugyanakkor tisztátalan vagyok, ahogy így vagyok, előtte soha meg nem állhatnék.